Karnyújtásnyi messzeségek... Departele de lângă noi

Nem hiszem, hogy negatív kicsengése lenne annak a kisfilmnek, amit a bákói Gheorghe Vrânceanu Nemzeti Kollégium XI. osztályos tanulói készítettek, a Lészpeden tapasztaltak alapján a csángókról, mint kisebbségről.


Ennek a hirtelen indításnak előzményéhez tartozik, Major Emőke kolléganőm nemrégiben (csekély fél éve, mióta nem sikerült megírnom a beszámolót) átélt „élménye”, miszerint éppen ezen barátkozás és közeledés végkicsengése „csakazértis” egyoldalú lett volna és egyértelműen azt hozta volna le a bákói középiskolásoknak, hogy igenis, a csángók románok. Nem vonom kétségbe szavahihetőségét, tévedés ne essék, de azt hiszem, hogy nem lehet csak egy élmény, benyomás alapján ítéletet mondani, mint ahogyan ő is elmarasztalta azt a lányt, aki egy szövegrészlet felolvasása után fogalmazta volna meg bölcs megállapítását a csángók hovatartozásáról.

Az én drága igazgatónénim kitartása és hozzáállása követendő példát kezd teremni, gondoltam már a 2009-2010-es tanév elején, amikor útjára indítottuk az egyik román tanítónénivel, Lăzărică Ramonával, az „Anyókáink öröksége” projektet, ami a hagyományokról szól, és magyarországi, erdélyi és más romániai iskolák vesznek részt benne. Aztán megjelent a bákói Gheorghe Vrânceanu Nemzeti Kollégium román tanárnője, és újabb együttműködés született, megerősítve bennem azon meggyőződésem, hogy mennyivel biztonságosabb olyan projektet promoválni, ahol békés együttélést mutatunk be, mint követendő példát.
Mielőtt valaki tolvajt, árulót kiáltana, elmélkedjen el kicsit rajta, hogy mennyire nem mindegy beolvadni vagy beilleszkedni. Egyre inkább úgy érzem, ebben tudok érdemben segíteni, ha már egyesek szerint a beolvadás nem megállítható, én inkább azt mondanám, nem visszafordítható. Beilleszkedés nélkül valóban nincs sok esély, de hogy a beolvadás folyamata évszázadokon keresztül el tudott húzódni egyes falvakban, az éppen annak köszönhető, hogy valamilyen mértékben integrálni tudták hagyományaikat, vallásukat a többségi közösség életébe.
A „Karnyújtásnyi messzeségek” avagy „Departele de lângă noi” elnevezésű program, a húsvéti ünnepeket megelőzően indult, két hétig tartott, és április 19-én, húsvéthétfőn érkezett el a tetőpontjára. Első részében csángó családokat látogattunk meg, majd szülői értekezleten is beszéltünk több, a magyar oktatásban közvetlenül érintett szülővel. A siker egyik alapkövét rakosgattunk szépen, hisz igazából nem ismertük egymást még csak hallásból sem a tanárnővel, így próbáltunk hiteles alapot teremteni a soron következő tevékenységeknek. Hogy a megközelítés ne legyen egyoldalú, a román lakosságot is felkeresték a középiskola tanulói, de ezt már az igazgatónő és a volt alpolgármester asszony vezetésével. És hogy teljes képet alkothassanak a békés együttélés érzékeny egyensúlyáról, a lészpedi plébánia is részese lett a „Karnyújtásnyi messzeségek” elnevezésű projektnek.

Az adu ászt a végére tartogattuk, amikor elérkezett a nagy ünnep, húsvéthétfő, és a lészpedi polgármesteri hivatal támogatásával, a Gh. Vrânceanu középiskola, összes érdekelt tanulója el tudott jönni Lészpedre. Szokásunkhoz híven, a vendégeket népviseletben, Kádár Anna néni kisütött és feliratozott kalácsával, rövid műsorral vártuk. A magyar szakteremben csak ámultak és bámultak azok, akik a két hét alatt ilyen, vagy olyan okokból nem látták még kicsiny fészkünket. Aztán gyorsan útra is kerekedtünk, hisz Kádár Anna néni már várt a főtt tojásokkal, amiket a nagy csapat szeme láttára festett meg, majd „kesicével” szépen rá is hímezte legszebb mintáit, melyeket még gyerekkorában tanult az öregasszonyoktól. No, ilyen csodát ezidáig még az én tanítványaim sem láttak, kivétel Anna néni unokáit és keresztleányait, nemhogy a tömbházak rengetegében bolti tojásokon felnőtt középiskolások. A hangulatot csak fokozta a csiripoló gyereksereg, szinte egymással versengve adták elő kedvenc népdalaikat, megjegyzéseik szerint már rég elhagyva a tizediket. Anna néni a szép szobát is megmutatta mindenkinek, bemutatta a lészpedi népviselet motívumait. Egy boronaházat is felkerestünk a faluban, hogy a hagyományos építkezési architektúrát megismertessük, itt olyan igazi volt a Farkas Rebeka anyókája, hogy csuda! Ha románul kérdeztek, csak egy rövid „he” volt a válasz, ám magyarra fordítva a szót mindent elárult életkorától kezdve, számos nemzetségén keresztül, férje haláláig.
A szemerkélő eső elől újra kis birodalmunkba menekültünk, ahol először rövid bevezetőt tartottam a csángókról, a régi időkről és az aktuális helyzetről, bemutattam nekik pár érdekes darabját a szakterem múzeumának, majd a házigazdák, aztán a vendégek adták elő rövid előadásukat, közös tánccal és kalács-lakomával zárva le a jól sikerült együttműködést. Megtanítottunk nekik pár hagyományos táncot, köztük az ördög útját és a floricsikát, a végére együtt járta kicsi és nagy. Búcsúzóul ajándékokat adtunk át egymásnak, és „feltarisnyáltuk” servétekkel, népviselettel, rajzokkal, könyvekkel, hogy az iskolájukban kiállítást szervezhessenek a látottakról.

A megye legjobb, és ország szinten az első tízbe rangsorolt iskola, román tanárnőjének egyik megdöbbentő megjegyzése az volt, hogy ő egy kisebbségre számított és mennyire szembeötlő, hogy a községen belül ez bizony a többséget jelenti, látványosan az igazi románságot szorítva kisebbségbe. Hát barátaim, bizony, be kellett látnom, hogy ez valóban így van. Mert mi másért lenne a polgármesteri hivatal a falu határán kívül? Miért lenne az ortodox vallású román lakosság helyileg is elkülönítve a központi magyar magtól? Miért mondja minden öntudatos lészpedi román állampolgár, hogy „megyek fel a románokhoz” amikor azon a falurészen akad dolga? Azt már nem is említem, hogy az ortodox vallást szabad oktatni az állami iskolában, de kinek? Pár gyerek van csak az iskolában, szinte csak papíron szerepel a vallásóra. Jut eszembe, hogy az első években (2003-2004), még ők is hajnali hét órától tartották a vallásórát, csakúgy, mint ahogyan a magyar anyanyelv tanítása is hajnalban kezdődött az állami iskolában. Éppen ezért eddig is szívesen elfogadtam őket is, ha a magyar órákra szerettek volna járni. Jó azt látni, hogy ők is közelednének.
A Gheorghe Vrânceanu Nemzeti Kollégium lészpedi tanulói büszkék voltak a „Karnyújtásnyi messzeségek” eredményeire, tetszett nekik, ahogyan kollégáik pozitívan vélekedtek a hagyományok ilyen mértékű megőrzéséről, és habár soha nem jártak a magyar óráimra, most mégsem szégyellték hovatartozásukat. Ez volt az egyik cél, azt hiszem, hogy ha már elszalasztottuk ennek az értelmiségi rétegnek a taníttatását, akkor is rá lehet őket venni hasonló programokkal, hogy felnőttkorban, édesanyaként, támogató hozzáállással forduljanak az iskolai magyar oktatás irányába és hagyják gyerekeiket beiratkozni a magyar órákra. Ne szégyelljék, és ne próbálják letagadni, hogy ők katolikus csángó gyökerekkel bírnak. Búcsúzóul meghagyogatták, hogy máskor is szóljak, szívesen részt vesznek hasonló rendezvényeken.

Hiszem, hogy ha sikerül a felnövekvő generáció felfogásába sikerül egészséges módon integrálni archaikus kultúrájukból fakadó hovatartozásukat, szebb időkre számíthatunk a moldvai magyarság körében.
Hasonló megérzések cikáztak át rajtam, 2004 novemberében, miközben a Külsőrekecsini kultúrotthonban megrendezett, első Szeret menti Népdalvetélkedő alkalmából, Kertész Madalina, a „Feljött a nap szép fényesen...” kezdetű népdalt énekelte tiszta, csengő hangon.

Tisztelettel, Márton Attila, lészpedi tanító bácsi


2010.12.06.