Vendégtanárként Moldvába

Szigeti Olga, nagybányai születésű, Koltón dolgozó tanítónő vagyok. 14 év tanítási tapasztalat van a hátam mögött, mely idő alatt még nem volt alkalmam megismerkedni a Moldvában tanuló csángó gyermekek helyzetével, nem tudtam róluk szinte semmit. Ezért nagyon megörvendtem, mikor a tanfelügyelőnőnk felhívásában erről a lehetőségről olvastam, így gyorsan kihasználva az alkalmat, én is feliratkoztam a meghirdetett tapasztalatcsere-útra.


Így történt, hogy május 27- én, 15 más oktatótársammal együtt elindultunk Csángóföld felé. Hosszú, fárasztó volt az út. Útközben tanfelügyelőnőnk megpróbált lelkileg felkészíteni az ott ránk váró körülményekre.
Nem tagadom, hogy aggodalommal telve léptem be Trunkon a házigazdánk, Viki és Lala otthonába. Kedves, meleg fogadtatásban részesítettek szerény hajlékukban, ahol pár perc múlva már oldódott a hangulat, és hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy a vacsora mellett úgy elbeszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Ismertették velünk dióhéjban az ott élő gyermekek helyzetét, lehetőségeit, életmódjukat. Meséltek az ott élő gyermekek nehézségeiről, félelmeiről is. Mindezek után alig vártuk, hogy másnap betekintést kapjunk az ott zajló tevékenységekbe, melyekről éjszakába nyúlóan meséltek nekünk.
Pénteken minderre lehetőségünk adódott. Dél körül nevetgélő,vidám gyerekek érkeztek az udvarukba. Szeretetteljesen csimpaszkodtak hol Viki, hol Lala nyakába. Megható volt látni azt a ragaszkodást, amivel a gyerekek oktatóikhoz viszonyultak. Nem sok idő telt el, és már vidáman mesét hallgattak, labdáztak, énekeltek. Közben nem maradt el egy-egy dicsérő szó vagy simogatás.
Eleinte hitetlenkedve néztem mindazt, ami körülöttünk történt. Tudtam, hogy az itt élő gyermekek nem tudnak anyanyelvi szinten magyarul, de nem hittem, hogy ennyire nehezen beszélő gyermekekkel fogok találkozni. Ez a döbbenet nem tartott sokáig, rövidesen kivilágosodott előttem a helyzet, és megértettem az ott zajló események lényegét. Csodálattal, elismeréssel figyeltem Lala és Viki tevékenységét, köszönet nekik minden ott szerzett tapasztalatért.
Nagyon jól éreztem magam akkor is, mikor kicsik-nagyok együtt érkeztek táncot tanulni. Eleinte megfigyelőként ücsörögtem a terem egyik sarkában, de kis idő múlva már én is a gyermekek körében jártam a moldvai táncokat. Néhány nagyon szép csángó népdallal is megörvendeztettek az ott élő gyermekek, melyeket Vikitől tanultak meg.
Lala egyszer megkérdezte tőlem, hogy tudnám-e csinálni azt, amit ők, tudnék-e ott tanítani. Nem tudtam mit válaszolni akkor rá, valamit zavartan gagyogtam. Nem tudom most sem, hogy képes lennék-e rá, hogy tudnám-e ugyanolyan lelkesedéssel, önzetlenül megtenni mindazt amit ők tesznek azokért a gyerekekért, de biztos vagyok benne, hogy ha egyszer abba a helyzetbe kerülnék, a lelkesedés és a tenni vágyás hajtanának a munkámban.
Most visszagondolva az ott szerzett tapasztalatokra állíthatom, hogy nem bántam meg, hogy elmentem, köszönöm azt a sok kincset, amit tarsolyomban hazahozhattam tőlük, (gondolok itt a sok népdalra, táncra, lelkierőre amit ők sugároztak át nekem), és biztos vagyok benne, hogy ha lehetőségem lesz még egyszer elmenni hozzájuk, biztosan megteszem.
Kívánok nagyon sok erőt, kitartást munkátokhoz, és ne hagyjátok soha lankadni azt az erőt, hatalmas nagy szereteteteket, tenni akarásotokat, melyek mozgató erői munkátoknak.

 

Köszönettel,

Szigeti Olga